Halfauna

Ponty (Cyprinus carpio):

Nyugat-ázsiai eredetű faj, amely az utolsó jégkorszakot követően, 6000-9000 éve terjedt el a Duna vízrendszerében. Már az ókorban több helyen telepítették Európában, napjainkban az Antarktisz kivételével minden kontinensre eljuttatták. Elsősorban a felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és a lassú folyású vizeket kedveli. Jól tűri a hőmérséklet- illetve oxigéntartalom ingadozását. Táplálékában gyakoriak a vízinövények fiatal hajtásai, vízi rovarok, alsóbbrendű rákok, kagylók és vízi csigák, de tógazdaságokban és horgászvizekben növényi táplálék folyamatos fogyasztására is rászoktatható.

Ezüstkárász (Carassius gibelio):

Eredeti természetes elterjedési területét nehéz meghatározni. Egyes vélemények szerint Kelet-Ázsiából származik és a 17. századba hozták be Nyugat-Európába, más vélemények szerint Szibériában és Kelet-Európában is őshonos, de a jelenléte nem volt feltűnő korábban. Magyarországon az 1970-es és 1980-as években rövid időszak alatt vált tömegessé előfordulása számos vízterületen, de az utóbbi évtizedben mérséklődött a gyakorisága. Gyors földrajzi terjedése különleges ivartalan szaporodási képességével magyarázható, illetve az egyedfejlődése során ivarváltásra is képes.

Amur (Ctenopharyngodon idella):

Kína északi részén és Szibériában őshonos, az Amur folyó vízrendszerében elterjedt. Folyami hal, gyakran a folyómeder mélyebb szakaszaira húzódik, de a sekélyebb, part menti sávban elérhető növényekkel táplálkozik általában. Magyarországra az 1960-as évek elején hozták be. Napjainkra jelentős állománya alakult ki a Dunában és a Tiszában, elsősorban telepítések következtében.

A sződligeti horgásztóban kevésbé gyakori. Állománya nem önfenntartó, a telepített halak közé keveredve kerülhet néhány példány a tóba.

Bodorka (Rutilus rutilus):

Magyarország csaknem minden folyó- és állóvizében gyakori. Elsősorban a csendesen folyó és állóvizű élőhelyeket kedveli, a nyári időszakban főként a hínáros részeket keresi. Többnyire rovarokat, apró csigákat, planktonikus rákokat és hínárhajtásokat fogyaszt.

A sződligeti horgásztóban közepesen gyakori faj. A helyi állományának fennmaradását a természetes szaporulata határozza meg, illetve a tápláló vízfolyáson keresztül is bejuthat a tóba.

Vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus):

Magyarországon minden nagyobb folyó- és állóvízben előfordul, patakokban ritkább. Főleg vízinövényekkel (hínárral) benőtt, iszapos aljzatú, csendes álló- és lassú folyású vizeket kedveli. Mindenevő faj. Különféle vízinövényeket, azok törmelékeit, magvakat, férgeket, rovarokat és alsóbbrendű rákokat fogyaszt.

A sződligeti horgásztóban közepesen gyakori faj. A helyi állományának fennmaradását a természetes szaporulata határozza meg és néhány példány a tápláló vízfolyáson keresztül is bejuthat a tóba.

Küsz (Alburnus alburnus):

Magyarországon minden nagyobb folyó- és állóvízben gyakran tömeges előfordulású. Legnagyobb állományai a kiterjedt nyílt vízfelülettel rendelkező állóvizekben, illetve a folyók dévérzónájában találhatóak. Csapatosan járva a felszín közelében keresi táplálékát, amelyben jellemzőek a planktonikus szervezetek, a vízre hulló rovarok és a növényi törmelék.

A sződligeti horgásztóban közepesen gyakori faj. A helyi állományának fennmaradását a természetes szaporulata határozza meg, illetve fiatal példányai a tápláló vízfolyáson keresztül is bejuthatnak a tóba.

Dévérkeszeg (Abramis brama):

Magyarországon csaknem minden álló- és folyóvízben megtalálható, a gyorsabb folyású patakok kivételével. Általában a meder mélyebb részein tartózkodik. Fontosabb táplálékszervezetei az árvaszúnyog lárva, kagylók, vízi csigák, gyűrűsférgek stb.

A sződligeti horgásztóban kevésbé gyakori faj. Természetes szaporulata nem jellemző, inkább telepítésekkel, vagy a nagyobb árhullámok időszakában a Dunából kerül a tóba.

Karikakeszeg (Blicca bjoerkna):

Magyarországon a Dunában, a Tiszában és a Balatonban található jelentős állománya. Általában a meder mélyebb részein tartózkodik. Gyakran közös csapatokat alkot a dévérkeszeggel. Táplálékát apró aljzatlakó rovarok, csigák és férgek, valamint növényi anyagok alkotják.

Kevésbé gyakori faj a sződligeti horgásztóban. A helyi állományának fennmaradása részben a természetes szaporulattól függ, illetve a tápláló vízfolyáson keresztül is bejuthat a tóba.

Jász (Leuciscus idus):

Magyarországon a nagyobb síkvidéki folyókban gyakori faj. A nagyobb tavakban és középhegységi patakokban ritkábban fordul elő.  Nyáron a vízfelszín közelében keresi táplálékát, télen inkább az aljzat közelébe húzódik. A fiatal példányok állati és növényi planktonnal táplálkoznak, míg a felnőttek férgeket, apró rákokat, rovarlárvákat és kisebb puhatestűeket fogyasztanak.

A sződligeti horgásztóban alkalmi előfordulású faj. Természetes szaporulata nem jellemző. A haltelepítések során, vagy a nagyobb dunai árhullámok időszakában egy-egy példány bejuthat a tóba.

Domolykó (Squalius cephalus):

A legtöbb magyarországi folyóban és patakban elterjedt. Folyóvízi hal, amely többnyire a márna szinttájhoz tartozó nagyobb patakokban és folyókban él, de megtalálható a folyamok alsó szakaszán, a dévér szinttájhoz tartozó részeken is. Jellemző élőhelyei a köves aljzatú, tuskós mederszakaszok, az alámosott partok, ahol a víz alatti gyökérzet között búvóhelyet talál. Tápláléka növényi törmelék, rákok, férgek, csigák, vízre hulló rovarok és gyümölcsök, magvak, alkalmanként halivadék.

A sződligeti horgásztóban alkalmi előfordulású faj. A tápláló vízfolyáson keresztül, vagy a nagyobb dunai árhullámok időszakában juthat be a tóba néhány példány.

Balin (Aspius aspius):

Valamennyi nagyobb folyó és állóvízben megtalálható Magyarországon. Folyókban kedveli az erősebb áramlású részeket. Tavakban elsősorban a nyílt vízen, vagy a nádasok tisztásain tartózkodik. Nyílt vízi ragadozó, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. A nagyobb víztereken gyakran csapatosan keresi zsákmányát, ami többnyire hal.

A sződligeti horgásztóban alkalmi előfordulású faj. A nagyobb dunai árhullámok időszakában juthat be a tóba néhány példány.

Csuka (Esox lucius):

A környezetével szemben kevésbé igényes faj, a hegyvidéki patakok kivételével szinte minden nagyobb folyó és állóvízben megtalálható Magyarországon. Nagyobb állományai a dús növényzetű, de nyílt vízzel is rendelkező tavakban, holtágakban alakulnak ki. Falánk ragadozó, áldozatára lesből támad, nem üldözi prédáját. Tápláléka elsősorban hal, de alkalmanként rákot, békát és nagyobb rovarokat is fogyaszt, valamint a vízben úszó apróbb emlősöket is elragadja.

A sződligeti horgásztóban kevésbé gyakori faj, ahová fiatal példányai a tápláló vízfolyáson keresztül juthatnak be. Önfenntartó állománya nem alakult ki a vízterületen.

Harcsa (Silurus glanis):

Magyarországon megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak mély, gödrös részek, bedőlt fák, kőrakások, amelyek rejtőzésre alkalmas élőhelyet jelentenek számára. Lesből támadó, főként éjjel táplálkozó, falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak többnyire halat, és alkalmanként kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak.

A sződligeti horgásztóban állandó jelenléte nem igazolható, de ritkán horogra akad egy-egy példány. Feltehetően a nagyobb dunai árhullámok időszakában úszik be néhány egyed a tóba.

Sügér (Perca fluviatilis):

Magyarországon a csaknem minden vízfolyásban és állóvízben megtalálható. Elsősorban a kisebb vízhozamú folyók síkvidéki szakaszán gyakori. Táplálkozását befolyásolják a látási viszonyok, ezért a nagyobb átlátszóságú vizekben jobban fejlődik. A fiatal egyedek elsősorban puhatestűekkel, apró ízeltlábúakkal táplálkoznak, az idősebb és nagyobb példányok főként rovarokat és kisebb halakat fogyasztanak.

Rendszeresen megtalálható a sződligeti horgásztó parti sávjában. Önfenntartó állománya viszonylag kisméretű.

Naphal (Lepomis gibbosus):

Eredeti előfordulási területe Észak-Amerika keleti része. Mint akváriumi halat szállították Európába a 19. század végén. Magyarországra 1905-ben hozták be. A természetes vizekbe kiszökött példányai gyorsan elterjedtek a Duna vízrendszerében és a Balatonban. A kevésbé zavaros álló vagy lassú folyású vízterek iszapos és homokos medrű, növényzettel részlegesen benőtt szakaszain mindenhol előfordulhat. Invazívnak minősített faj a hazai vizekben.

Szórványosan megtalálható a sződligeti horgásztó partvonala mentén. A viszonylag kisméretű állományát természetes szaporulat és a tápláló vízfolyáson keresztül néha besodródó példányok tartják fenn.

Fekete törpeharcsa (Ameiurus melas):

Eredeti előfordulási területe Észak-Amerika keleti és középső része. Európában a 19. század végén hozták be és sokáig nem különböztették meg a barna törpeharcsától (Ameiurus nebulosus).  Ez utóbbi faj 1904-ben jutott el Magyarországra és gyorsan elterjedt vizeinkben. Állománya napjainkban visszaszorulóban van. A fekete törpeharcsát 1980-ban hozták be Magyarországra és a tógazdaságokból kiszökött példányai gyorsan elterjedtek vizeinkben. Különösen a növényzetben gazdag sekély állóvizeket az iszapos aljzatú holtágakat és tavakat kedveli. A folyóvizekben is megtalálható, de a patakokban ritka. Invazívnak minősített faj a hazai vizekben.